funnydogs.freewb.hu

"Arnold, Vazul, Bindi"

a Csúf:

2000.08.22.-én jöttem világra, mint később kiderült ugyan ott, ahol Arnold, a példaképem is született.

A szüleim  mind a ketten  champion show kutyák voltak, igen kimagasló eredményekkel. Én is hasonló eredményekre voltam hivatott, de aztán máshogy alakultak a dolgok.

Minden ott kezdődött, hogy pár hetes koromban meglátogatott egy messziről jött idegen, aki megnézett a testvéreimmel együtt és el volt ájulva ahogy engem meglátott és minden áron el akart vinni engem.

Így is lett, egy hónap múlva új otthonban találtam magam, az idegen otthonában.

Elhalmozott mindenféle játékkal, mindenhova magával cipelt, mindig csináltunk valamit, folyton együtt voltunk. Lelkesen tanítgatott különféle dolgokra, de nekem egyáltalán nem akaródzott rá figyelni.

Sőt, igazából nem is érdekelt mit akar, folyton azt hajtogatta, hogy Vazul így, Vazul úgy. Azt sem tudtam mi, vagy ki az a Vazul. Aztán egyszer csak megvilágosodtam (no nem a külsőmet illetően) és rájöttem, hogy én vagyok a Vazul. Innentől már minden simábban ment. Az idegen sem volt már számomra idegen, megszerettem, ő volt a főnök és ezt sűrűn a tudomásora is hozta. Igaz adtam is rá okot bőven...

Elvitt engem kutyaoviba, ahol mindenféle kölyök kollegával lehetett találkozni és játékos feladatokat kellett volna végrehajtani. Volt ott valamiféle német juh, vagy mi, na ahhoz ha hozzá szóltak ült, feküdt, állt, jött, ment, én még a nézésébe is belefáradtam, nemhogy ezeket csináljam is. Inkább szaladgáltam össze vissza, hogy a főnök fusson utánam, jó móka volt.

Aztán egyszer csak elkezdtünk kiállításokra járni. Az abból állt, hogy egy csomó hasonló kutyával be kellett menni egy elkerített területre, ahol futkorásztunk erre-arra, egy vadidegen megtapogatott, belenézett a számba, nézegetett egy darabig aztán valamit magyarázott valakinek. Volt olyan, hogy a tapogatós a végén engem választott ki, ilyenkor a főnök nagyon örült, aminek én is örültem. Állítólag ilyenkor én nyertem, kétszer HPJ lettem, egyszer FDGY. Nem tudom ezek mik, de szerintem olyan vagyok, mint voltam. Bele is untam ebbe a cécóba nem hiányzott nekem ez a műsor, ezért inkább nem is voltam hajlandó bemenni a kőrbe. Itt be is fejeződött a kiállítási pályafutásom.

Időközben megismerkedtünk egy remek játszó párossal, egy nagy fehér malac és főnöke képében.

 A malacot Arnoldnak hívták és imádtam bosszantani, néha már az idegeire mentem, amik mellesleg biztos, hogy kötélből vannak, mert olykor-olykor jól rendbe tett, hogy tudjam hol a helyem.

Idővel össze is költöztünk ezzel a párossal és akkor mindig együtt lehettünk. Nagyon sok mindent csináltunk, jóban-rosszban kiálltunk egymás mellett.

Nem nagyon szeretem más kutyák társaságát, a kanokkal meg kell verekednem, egyszerűen nem bírom ki, hogy ne kössek beléjük. A régi lakóhelyünkön ismerték is a nevemet... Egyébként így lett a képem egyre több sebhellyel tarkított és így lettem csúf.

Mostanában kiköltöztünk a nagyváros mellé, itt jóval nyugisabb a környék, lazíthatok kedvemre. Bár a szomszédban van egy vattacukor szerű kan, aki mindig átjön a kertembe, egyszer úgy is elkapom, de annak nem lesz jó vége, csak vége.

Egyszer csak beállítottak a főnökök egy kis kutyalánnyal. Mit ne mondjak nincs nagyon ínyemre a dolog, de azért az sincs, hogy ne viselném el. Bár bosszantó kis fajzat, roppant mód emlékeztet valakire a múltból. Olyan, mint amilyen én voltam kicsinek. Atya ég ilyen bunkó voltam?!

Na mindegy, meglátjuk, hogy miből lesz a cserebogár.